Olvasok róla cikkeket, blogokat, tagja vagyok több Facebook csoportnak. Részt vettem az endometriózis világnapi előadásokon, kutatok jó orvosok után, elolvasom a betegtársaim történeteit. Beleástam magam teljesen a témába. Egyedül.
A környezetem elől pedig saját magam ástam el, úgy tűnik.

Tegnap romantikus esti sétát terveztünk a kellemes tavaszi időben. A betegségtéma azonban éket vágott az estébe. Sírás lett a vége. Kibukott minden. És ott, akkor jöttem rá, hogy hiába mesélek a vizsgálatokról, hiába számolok be az eredményekről, a következő lépésekről, mert az érzelmeimről, a frusztrációimról senkivel nem beszélgettem eddig.

Nem akarok senki terhére válni. Nem akarom, hogy az aggodalom a nevemmel kapcsolódjon össze. A szerelmedtől sem várhatod el, hogy folyton az járjon a fejében, hogy te hogyan érzed magad. Már most úgy kezdődik a reggelünk, hogy "Nem fáj semmid?", pedig úgy kellene, hogy "Jól aludtál?". Nem tudunk spontán kalandokat kitalálni, mert sokszor vagyok rosszul. Imádunk fürdőbe járni, de ezt sem tudjuk kivitelezni random. És ez még csak a kezdet. Mi lesz később? Mikor már édesapa nem viccesen fogja megjegyezni, hogy mikor végre kéthavonta hazamegyek, mindig csak beteg vagyok és rosszul érzem magam. Pedig ez már most tényleg így van sajnos.

Nem akarom, hogy minden rólam szóljon, hogy a betegség uralkodjon. De tegnap teljesen szétcsúszva, kócos hajjal, szétfolyt sminkkel beláttam, hogy egyedül nem fog mindez menni.

Beszélnem kell arról milyen rémisztő is az, hogy ilyen fiatalon a nőiességemen esik csorba. Hogy félek a klinikára járástól és nem tudom hogyan tudom majd összeegyeztetni a munkával. Félek attól, hogy a szerelmem máshogy fog rám nézni. Félek, hogy a gyógyszereknek súlyosabb mellékhatásai lesznek, mint az várható, vagy félek, hogy egyáltalán nem is fognak segíteni. Félek, hogy édesanya összeroppan a tehetetlenségtől. És félek, én igazán attól félek, hogy a jövőben nem adatik majd meg, hogy én is aggódhassak a saját gyermekemért.